3. Lies and half truths

Sziasztok!

Sajnáljuk, hogy elég későn jelentkeztünk, itt a harmadik fejezet. Köszönjük a kommenteket és a sok-sok látogatót, nagyon boldog vagyok.
Remélem, ez után is olvastok minket.

sanyii.

Louis


Pont addig a pillanatig bírtam, amíg a WC-fülke ajtaja becsapódott a hátam mögött. A zárat elfordítottam, és a földre rogytam, miközben a könnyeim megállíthatatlanul kezdtek hullani.
A legrosszabb az, hogy fogalma sincs... El sem tudja képzelni, mit érzek minden alkalommal, amikor hozzám ér. Nem szabadna ezt éreznem, ám semmit nem tudok tenni ellene... és ez... dühítő.
Annyira közel vagyok hozzá, és mégis annyira távol. Ez nem mehet így tovább. Valaminek muszáj változnia.
Csak bámultam magam elé. Képtelen lennék elszakadni tőle. Közelebb pedig... Lehetetlen.
Tehetetlenül túrtam hajamba, alaposan összekócolva azt.
Ekkor hallottam, ahogy valaki beront a mosdóba. Sejtettem, ki az, majd mikor kopogást hallottam, már biztos voltam benne. Az, akit jelen pillanatban a legkevésbé sem szerettem volna a közelemben tudni.
A könnyeket erőtlenül elmaszatoltam az arcomon, és bármennyire is nehezemre esett, elküldtem.
Belém hasított a hiányérzet. Eddig bármi problémával kellett szembenéztem, az első dolgom volt őt beavatni, és ha segíteni nem tudott, hát engedte, hogy a vállán sírjam ki magam. Most pedig nem tudok mást tenni, mint lerázom valami hazugsággal.
Mindketten tudjuk, hogy amit válaszként elhadartam, annak köze sincs az igazsághoz, ő mégis elfogadta, és egyedül hagyott. Miért ilyen kedves és törődő, még akkor is, amikor éppen elküldöm?
Mert fontos vagy neki - jutott eszembe a mindenki által unalomig ismételt mondat. Persze... Fontos, mint barát, mint egy testvér, vagy mint egy bandatag...
Semmi esetre sem úgy, mint... Mint ő nekem.
Hirtelen felpattantam, és futásnak eredtem. Nem is figyeltem, merre, egyszerűen csak vittek a lábaim. Hallottam, ahogy utánam kiáltanak, hallottam, hogy valaki követ.
Csak akkor lassítottam le, mikor már kiértem az utcára.
- Louis, állj már meg! - kiabált valaki utánam, ám nem Harry volt.
Úgysem futhatok örökké - sóhajtottam nagyot, és megtöröltem arcomat a pólóm ujjába. Mikor Liam mellém ért, széles mosolyt erőltettem magamra.
- Nincs kedved sétálni egyet?
Jobb híján bólintottam.



Harry


Nem tudtam mit tenni, a lábam földbegyökerezett, a szemeim megteltek könnyel... ismét. Csakhogy most ki is tört belőlem, minden mással együtt, amit az utóbbi időben tűrtem, magamba fojtottam, és elhallgattam. Borzalmas érzés volt. Végtagjaim elgyengültek, erőtlenül ereszkedtem le a térdeimre, majd leültem, lábaimat felhúztam, és a fejem rájuk hajtottam. Nem tudom, mennyi idő telt el így, de a rajongók hamar rám találtak, és körbevettek. Egy csapat lány sikítozó, aggodalommal teli hangját hallottam. 
- Menjetek innen! - rivallt rájuk Niall, majd betört Zaynnel a tömegbe, a hónom alá nyúltak, felemeltek, és lábra állítottak. - Harry, kérlek, ne itt... Nemsokára a paparazzik is megjelennek - erőlködött az ír.
Nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy másnap minden a meggyötört képemmel lesz tele. Nem érdekeltek a hamarosan szárnyra kelő pletykák.
A barátom mellett a helyem, nem lökhet el ilyen egyszerűen.
Életre keltettem a lábaimat, majd a fiúk társaságában megléptem a helyszínről. A lányok sokáig követtek, néhány vakuval is szembe találtuk magunkat, de sikerrel jártunk, haza értünk.
Louis-t és Liamet persze sehol sem találtam, de ez nem lepett meg...
Besiettem a szobámba, az ajtót becsuktam, és nekidőltem. A fejemet jól irányzott mozdulatokkal vertem hozzá. Ez nem segít... 
Érezni akarom, hogy jól van. Tudnom kell. Boldognak szeretném látni.
Siránkozásom hamar véget ért, mikor valaki kopogott, és próbált bejutni, de én eltorlaszoltam az útját.
- Figyelj Harry, nem vagy éhes? - érdeklődött Niall félénk hangon, suttogva, az ajtó túloldaláról.
- Nem épp a legmegfelelőbb időpont, Niall - mondtam sírva. Ami azt illeti, arra sem figyeltem, miről, vagy mit beszélek. Csak reméltem, hogy ki tudok nyögni egy értelmes mondatot, anélkül, hogy elakadjon a nyelvem, és zokogni kezdjek.
- De Zayn készülődik, randija lesz. Én pedig nem szeretnék egyedül enni...
Egyre kevesebb volt a hangjában az él, zavartan nyöszörgött.
- Kisebb gondom is nagyobb ennél, ne haragudj! - kiáltottam erősebben, hangosabban és ellenségesebben a kelleténél.
Azonnal megbántam. Már épp bocsánatot kértem volna, de megszólalt.
- Megértem...Szia...
Utána már nem hallottam a hangját. Folytattam mindent, ott, ahol abbahagytam.
Aztán feltápászkodtam, elmásztam az ágyamig, majd jó mélyen eltemettem magam a gondok elől. Senki sem ért meg. Az egyikük csak enni, a másik pedig csak csajozni tud... 
Nem sírok, jól vagyok. Minden rendben - ismételgettem magamban, de minden másodperccel egyre közelebb kerültem egy tartós idegösszeroppanáshoz. A könnyeim csak folytak és folytak, amíg el nem aludtam.



Louis


Liam mellett sétáltam az utcán, már sötétedett. Ő nem tudta, hogyan kezdje, nekem meg nem volt mondanivalóm.
- Igazából először nem akartam ennyire egyenes lenni, mint amennyire az leszek... - szólalt meg végül hosszú percek után. - De azt hiszem ismerlek már elég ideje ahhoz, hogy ne kelljen mellébeszélnem.
Egy pillanatra megállt, és beleegyezésemet várta. Csak akkor folytatta, mikor bólintottam - a sétálást és a mondandóját egyaránt.
- Tudod, Harry nagyon aggódik érted. Sőt, mind aggódunk érted, hiszen a vak is látja, hogy hiába mondod, nincsen minden rendben.
- Pedig... - védekeztem automatikusan, de leintett.
- És most már Harry-ért is aggódunk. Tudod... A legjobb barátod. Emlékszel még rá? Ő az, akit ellöksz magadtól...
- Nem értesz te semmit - csattantam dühösen, és a park felé vettem az irányt, amely mellett éppen elhaladtunk.
- Akkor mit szólnál ahhoz, hogy ha elmondanád? - követett.
- Ez nem olyan egyszerű.
- Louis... - fordított maga felé.
- Na jó, elmondom, ha belemászol a szökőkútba velem.
Tudtam, hogy úgysem csinálja meg. Túl békeszerető. Az őrök elől futni pedig nem éppen békés...
- De akkor elmondod.
- El - erősítettem meg magamat.
- Rendben van.
Rohanni kezdett a szökőkút felé, én meg nevetve utána. Ennyire akarja tudni a választ?
Egyikünk sem hezitált, az alacsony peremet átugorva máris térdig a vízben álltunk. Lefröcsköltem, mire vigyorogva nekem rontott, és ledöntött a lábamról.
Mikor felkászálódtam, rájöttem, hogy itt az ideje távozni a tett színhelyéről. Futásnak eredtem, Liam ismét követett.
Csak pár utcával odébb álltam meg, majd térdemre támaszkodva vártam be bűntársamat. Nem bírtam abbahagyni a nevetést. Ekkora őrültséget is rég csináltam... És azt mind Harry-vel.
- Most pedig kezdhetsz beszélni.
Liam határozott volt, ám ha jól láttam, még maga sem hitte el, mibe rángattam bele az előbb.
- Ez hatalmas volt... Mindig is ki akartam próbálni... - vigyorom levakarhatatlan volt, valahogy feltöltődtem energiával. Vagy csak az adrenalin hajtott...
- Induljunk haza. Csupa víz vagy... - állapította meg.
- De megérte, nem? - kérdeztem, miközben eleget téve utasításának lábaimat szórakozottan egymás után helyezve kezdtem ballagni a megfelelő irányba.
- Meg. Főleg, ha végre elárulod, hogy mi bajod van.
- Csak azt hiszem tetszik valaki... - ejtettem ki a szavakat könnyedén.
- Várjunk egy percet. Én ezért fürödtem a szökőkútban? - vonta fel szemöldökét.
- Nagyon úgy tűnik... - rántottam meg a vállam látványosan.
Barátom kezdett kissé idegesnek tűnni... Én meg egyre jobban éreztem magam.
- De történt valami? Honnan ismered, és mióta?
- Semmi sem történt, és elég régóta. De ő más, mint a többi.
Vigyáznom kellett a számra, ha túl sokat árulok el, rájön. Ám nem bírtam tovább magamban tartani. Muszáj volt beszélnem. Ez az alkalom pedig tökéletesen megfelelő volt rá.
- Értem - vigyorodott el Liam. - Szóval szerelmes vagy.
- Nem - jelentettem ki egyből. - Csupán nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy elcsábítsam.
- Tudod, szerintem az mindig bejön, ha érzi, hogy figyelsz rá, és foglalkozol vele. Ja, és az ajándékok is igen hatásosak tudnak lenni... A legtöbb lány elég egyszerű.
Egyszerűen csak bólintottam. Talán igaza van...



Harry


Arra ébredtem, hogy ömlik rólam az izzadság. A létező összes takaró és párna rajtam volt. Mialatt aludtam, besötétedett. Letöröltem a szemem, a nyálat az arcomról, nyújtózkodtam, majd felültem, lelöktem magamról az ágyneműt, és kómásan bámultam magam elé.
Még így is melegem volt.
Felkeltem, lehúztam a pólóm és a nadrágom, az ablakot is kinyitottam.
Ránéztem az órámra, és megállapítottam, hogy még emberi időben vagyok ahhoz, hogy ébren találjam a többieket. Talán Louis is hazajött végre...
Lelkesen szaladtam az ajtó irányába, amikor megcsúsztam a padlón, és megfejeltem azt.
- Aú - ordítottam egyet a hatalmas koppanás után, amit valószínűleg az utca túloldalán is meghallottak. 
A kilincsbe kapaszkodva lábra emelkedtem, aztán a fejemet fogva kimentem, lesétáltam a lépcsőn felderíteni a terepet.
A nappaliba érve megpillantottam Louis-t. Épp Liammel nevettek valamin jóízűen. Irigy lettem... 
Megköszörültem a torkom, amire felfigyeltek, észrevettek. Liam először rám nézett, azután Louis-ra mosolygott, majd ösztönzőleg megbökte a vállát. Valamit motyogott is mellé, de nem rá figyeltem.
Lou karbatett kézzel ült, ölében egy törölköző volt, haja csupa víz. Ajkain mosoly jelét véltem felfedezni, amitől egy pillanatra megnyugodtam, de a szívemet még mindig a torkomban éreztem.
Rám nézett, majd egy széles mosollyal melegen üdvözölt, amire a válaszom egy zavart vicsorgás volt.
- Szia.
- Szia - léptem közelebb.
- Akkor én most hagylak titeket, beszéljetek csak - ugrott fel Liam, a törölközőjét a hajára tette, majd egy utolsó pillantást vetett Louis-ra, és elsétált a konyha irányába.
Helyet foglaltam mellette, de nem mertem ránézni. 
- Mi volt az a zaj fentről? - törte meg a csendet.
- Elestem... - a tekintetünk még mindig nem találkozott. - Miért vizes a hajad? - nem fejeztem be az előző témát.
- Liammel fürödtünk egy szökőkútban... - nevetett.
- És engem nem hívtatok? - szegeztem neki a kérdést, és már bevetettem volna a szokásos nézésem...
- Ömm, izé... Nem fázol? - mutatott végig rajtam, én pedig rájöttem, hogy egy szál alsónadrágban vagyok. 
- Nem, de ha zavar, felöltözhetek.
- Nem, nem, dehogy. Maradj csak! - mentegetőzött.
- Rendben. Jobban vagy? - hangom rekedt volt, megfagyott közöttünk a levegő.
- Igen, beszéltem Liammel... Ne haragudj, szemét vagyok - a szemei csillogtak a könnyektől.
- Nem vagy az. Ha már jobban vagy, akkor nem erőltetem. Szomorú vagyok, de kiheverem. De kérlek, legközelebb mondd el, ha valami bánt..
Egész testemmel felé fordultam, és átöleltem, arcomat a vállára hajtottam, majd folyni kezdtek a könnyeim.
Kezét a hátamra simította, és mélyeket lélegzett.
- Szeretlek - suttogtam.