7. First

Sziasztok!

Itt az új rész. Reméljük, mindenkit kárpótol a hosszabb kihagyás miatt. A véleményeket várjuk.

Jó olvasást!

Sanyii.

Louis


Befejeztem a telefonálást, amiben Eleanor megkért, hogy holnap délelőtt kísérjem el vásárolni, mert fogalma sincs, mit vegyen fel, mikor a barátja elviszi bemutatni a szüleinek, illetve ellátott még pár jó tanáccsal a szerelmi bánatom témakörében. Mellesleg mindig is szerettem vásárolni, különösen Ellel, mert nem volt az az évekig válogatós fajta.
Mire leértem a nappaliba, Harry már ott aludt a kanapén. Fogalmam sem volt, hogy tudott ilyen pozícióban aludni, én biztosan képtelen lettem volna. Letérdeltem mellé, így arcunk egy magasságba került. Bámultam vonásait. Szerettem bámulni...
Megadóan sóhajtottam fel, majd feltápászkodtam, és lefeküdtem aludni. Hiányzott mellőlem...
Másnap már olyan nyolc óra körül felébredtem, majd megkerestem Harry-t, aki még békésen aludt odakinn a nappaliban.
Halkan és gyorsan kapkodtam magamra ruhákat, majd sietve elhagytam a házat.
Mikor beléptem a sarkon lévő, aprócska virágüzletbe, és kértem két szál vörös rózsát az eladótól, bele se mertem gondolni, mire készülök éppen. Amikor a házon végigkommandózva - szerencsémre még mindig senki sem volt ébren - a virágokat Harry ágyára tettem, melléjük egy 'Jó reggelt!' feliratú cetlit helyezve, már nem is akartam.
Itt azonban elszállt az összes bátorságom, és fejvesztve menekültem a szobámba. Gyorsan rendbe szedtem magam, zuhanyoztam, és átvettem egy-két egymáshoz jobban illő ruhadarabot, majd a nappali, vagy a göndör hajú énekes szobája felé se pillantva elhagytam a házat.
Az egész nap csak úgy elszaladt. Ellel egy gyors éttermi reggelivel kezdtük a napot, majd a boltok végigjárásával folytattuk, mígnem hat, a szem előtt tartott alkalomra tökéletesen megfelelő ruhával később úgy döntöttünk, hogy a moziban kipihenjük a nap fáradalmait.
Meglepően jól éreztem magam, meséltem a reggeli akciómról is, mire volt barátnőm nemes egyszerűséggel kinevetett. Bár azt azért még mindig kuncogva elismerte, hogy ha annak idején nála ilyennel próbálkoztam volna, talán még együtt lennénk.
Ő is mesélt, az új életéről. Kihallottam szavaiból, hogy mennyire boldog. Örültem a boldogságának, hiszen bár már semmilyen gyengéd érzelmet nem tápláltam iránta, mégis fontos volt számomra.
Éppen mikor hazaindultam, csörgött a telefonom. Hazza volt az, és azt hiszem kissé idegesen, de inkább talán csalódottsággal a hangjában tudakolta, hogy hol vagyok. Nem tudtam neki mást válaszolni, mit hogy Eleanorral, és hogy sietek, meg megyek, amint tudok.
Miközben hazafelé vezettem, jöttem rá, hogy valójában semmi kedvem sincs hazaérni, Egyáltalán nem vágytam a Harry-vel való találkozásra. Nem akartam végighallgatni a hosszú monológját, hogy látja rajtam, hogy szenvedek, és hogy van valami baj, és ha még szeretem Elt, akkor menjek vissza hozzá.
Ahányszor sejtettem, hogy ilyen, részemről kéretlen őrültségeket készül mondani, inkább meg akartam csókolni. Pusztán azért, hogy csendben maradjon végre.



Harry


Tíz óra körül keltem fel, amikor nyújtózkodtam, ezt követően akrobatákat megszégyenítő módon leszaltóztam a kanapéról, és megfejeltem a kávézó asztalt. Felmásztam az eredeti helyemre, majd - mivel csak egy boxer volt rajtam - magamra húztam a takarót, és a vállamra terítettem.
A konyhapultnál ülve egy csésze kávé után úgy döntöttem, lefoglalom magam valamivel, miután felöltöztem. Így elindultam a szobámba ruhát keresni. Gyakorlatiasan felszaladtam a lépcsőn, igyekezve nem kárt tenni magamban. A szobába belépve a szekrényem elé ugrottam, kinyitottam, és kivettem egy felsőt. Már épp az ágyamra hajítottam volna, és mentem volna fogat mosni, amikor észrevettem valamit az ágyon, ami nagyon nem illett oda.
Közelebbről megnézve két szál rózsával találtam szembe magam, és egy kis cetlivel, amin valaki jó reggelt kíván nekem. Zavarodottan emeltem fel az ajándékaim, és kerestem valami utalást arra, hogy kitől kaphattam, de semmi. Első gondolatom Emma volt, így hát megragadtam a mobilom, és tárcsáztam a számát. Kicsengett...
- Igen? - szólt bele a telefonba.
- Szia, Emma. Harry vagyok. Felébresztettelek?
- Szia, dehogy - nevetett.
- Otthon vagy? - érdeklődtem.
- Igen. Ami azt illeti, nem rég értem haza. Vettem egy-két dolgot. Nemsokára lesz a testvérem születésnapja  - magyarázta hadarva. - Voltam a környéketeken is, de nem akartam zavarni...
Ekkor már biztos voltam benne, hogy az ő műve.
- Nem zavartál volna, bármikor szívesen látlak - vágtam bele a szavaiba.
- Észben tartom. Miért hívtál?
Azt azért nem mondhatom, hogy meg akartam kérdezni, ő küldte-e az ajándékot...
- Csak el akartalak hívni valahova ma este - improvizáltam.
- Ne haragudj, Harry, de ma este nem érek rá. A barátnőimmel megyek moziba.
Nem voltam túlságosan szomorú, mivel az estét inkább Louis-val szerettem volna tölteni.
- Nem baj, majd máskor - színleltem csalódottságot.
- Még egyszer, sajnálom. Majd bepótoljuk.
Azzal elköszöntünk, és letettem a telefont, majd a virágot a kezembe véve egy váza és Lou keresésére indultam.
Az előbbit hamar megtaláltam egy szekrényben, majd megtöltöttem vízzel, és bele helyeztem a növényeket, ám barátom nyomát sehol sem leltem. Próbáltam hívni - minimum tízszer-, de a telefonja foglaltat jelzett.
Úgy éreztem, direkt kerül, és ez rosszul esett. Még csak azt sem mondta, hová megy... Nem volt más választásom, kerestem hát két filmet, és pattogatott kukorica társaságában múlattam az időt.
Az egész napot filmezéssel töltöttem, néha tweeteltem valamit, de végig nagyon egyedül éreztem magam. Amikor végképp meguntam, kikapcsoltam a TV-t, és újból próbálkoztam felhívni a legjobb barátom, ám ezúttal ki is csengett.
Louis hangja megbánó volt, halk és tartózkodó, mialatt én igyekeztem nem kimutatni, mennyire bánt, amit csinált. Amint megtudtam, hogy Eleanorral volt, eldöntöttem, hogy miután hazaért, beszélek vele a témában.
Így hát helyet foglaltam a kanapén, és az egyetlen normálisnak tűnő műsort - a TV Shop-ot - néztem.



Louis


Szinte félve fordítottam el a kulcsot a zárban. Semmi jóra nem számítottam. Belépve lerúgtam a cipőmet, és ledobtam a kabátomat. Meglepve tapasztaltam, hogy Harry nem sietett rögtön elém.
Körbenéztem a lakásban, végül ismét a nappali kanapéján találtam meg, kidőlve. Hogy képes ennyit aludni?
- Harry - keltegettem halkan mellé térdelve, karján végigsimítva.
Nem reagált sem szólítgatásomra, sem az érintésemre, amely tovább haladt arcára, majd visszatért karjára. Gyengéden megráztam.
- Mi van? - nyögött fel kómásan. Nem bírtam ki vigyorgás nélkül.
- Ébresztő, Hazza - hajoltam közel füléhez, mire esetlen mozdulattal felém kapott.
Hirtelen felült, és láttam rajta, hogy már teljesen magánál van. Végem...
- Hol jártál?
Vettem egy mély levegőt, és mellé ültem.
- Eleanorral voltam vásárolni... - kezdtem bele. Láttam az arcán, hogy hiába kérdezett rá, semmi kedve sincs meghallgatni a válaszomat.
Kinyújtotta karját, megragadott egyet a kanapén lévő világosbarna díszpárnák közül, és magához ölelte. Olyan elhagyatottnak tűnt. Az X-faktorbeli napok jutottak az eszembe. Mennyiszer öleltem át szó nélkül, amikor ilyen arcot vágott. Honvágya volt, nem találta a helyét, és szüksége volt valakire. Most is én akartam lenni az a valaki.
- De nem igazán fontos - fejeztem be előbb elkezdett mondatomat másképp, mint akartam.
- Persze. Ne is mondd. Mostanában valahogy semmi sem igazán fontos, ami veled, vagy velem kapcsolatos. A barátságunk sem igazán az....
Hirtelen tört ki, felpattant a kanapéról. Az elkeseredettség és az idegesség beszélt belőle.
Elé léptem, és mielőtt bármit is reagálhatott volna, kitéptem kezéből a párnát, amit még mindig szorongatott, és magamhoz öleltem. Azonnal visszaölelt, majd engedett is volna el, mire felmordultam.
Elnevette magát, és még szorosabban fonta körém karjait, mint először. Azt hiszem, egy papírlap sem fért volna el köztünk. Ebből bajok lesznek...
- Na jó... Elárulnád, hogy mégis mi a frászért találkozgatsz Ellel, ha egyszer szakítottatok?
- Nem.
- Louis! - háborodott fel, és megint el akart távolodni. Időben megakadályoztam.
- Ne ölelgessél itt... Louis Tomlinson! Beszélj most azonnal, vagy halott vagy! - próbált komolyságot tettetni, ám szavai nevetésbe torkolltak.
- Segítettem neki ruhát választani, ami illik egy olyan alkalomra, amikor a barátod bemutat a szüleidnek... - magyaráztam.
Közel volt... Tényleg nagyon közel. Éreztem, ahogy levegőt vesz. Mély levegőt...
- Hogy mi? - kiáltott fel élesen, és ezúttal már elengedtem. Hitetlenkedve nézett rám. Felszaladtak a szemöldökei. Édes volt.
- Mondom ruha. Vásárlás. Barátja szülei. Megismer. Világos?



Harry


Indulataim javarészt visszafojtva néztem a szemeibe, ő pedig úgy kezelt, mint egy óvodást. Tulajdonképpen gőzöm sem volt, miért akadtam ki ennyire... Hiányzott a társasága, de felülmúlta a bánat, amit amiatt éreztem, hogy szívesebben lóg a volt barátnőjével, mint a legjobb barátjával.
- Hát jó... Ha neked fontosabb Eleanor, mint én, akkor ezt a beszélgetést itt akár abba is hagyhatjuk - hadartam a szavakat.
Lou arca döbbent volt, ám nem szólt semmit, szemeit lesütötte. Elvesztem a gondolataimban. A türelmem elfogyott, és egy gyenge mozdulattal arrébb löktem, ügyelve, hogy ne legyen baja, mégis éppen elég nyomatékot adjak tettemnek. Azzal ott hagytam. Éreztem a hátamban a vérig sértett tekintetét, és abban a pillanatban már kínzott is a lelkiismeret furdalás. Mielőtt a lépcső végéhez értem volna - ahonnan még látom Louis-t -, gondolkodtam, hogy visszaforduljak-e, de a büszkeségem azt kiabálta, ne. Kétségbeesett nevetés tört fel belőlem, de hallva saját hangom, azonnal abbamaradt. Szánalmasnak éreztem magam.
Leültem a szobám bejárata elé, és bámultam az előttem lévő színes, ízléstelen vázát. Sohasem értettem, miért van az ott...
Aztán hangokat hallottam a lépcső felől. Egy másodpercnyi agyalás után már biztos voltam benne, ki a zaj forrása. Nagy lendülettel emelkedtem fel, és még mielőtt az ajtó túloldalán lettem volna, megpillantottam Louis bocsánatkérő arcát. A kulcsot elfordítottam a zárban, majd az ágyamhoz siettem, és a takaróm alá bújva vártam a végítéletet.
Kopogás... Csendben maradtam, nem adtam jelét annak, hogy bármi mondandóm lenne az ő irányában.
- Harry, nyisd ki! Légyszíves - könyörgött a fiú az ajtóm előtt.
Aztán csend. Feltételeztem, a válaszom várta. Hát várja csak! - gondoltam önfejűen.
- Kérlek...
Legkisebb érdeklődést sem mutatva fordultam a fal felé. Mivel álmos egyáltalán nem voltam, így az éjjeliszekrényen lévő fülhallgatóm után nyúltam, és megkerestem a telefonom. Halk zene társaságában megkíséreltem kizárni a külvilágot, és vele együtt Louis hangját.

Órákkal később még mindig ébren voltam. Kikapcsoltam a zenelejátszóm, hogy megbizonyosodjak róla, feladta-e már a próbálkozást. Kinéztem a kulcslyukon, ám semmit sem láttam, így hát kimentem.
Legnagyobb meglepetésemre egy alvó fiút találtam a padlón. Olyan gyengének, és védtelennek tűnt, hogy azonnal megenyhült a szívem. Lehajoltam, majd egyik kezemet a tarkója alá, másikat pedig a lábai köré fonva felemeltem, megtámasztottam az ajtót, és elindultam befelé.