4. Why couldn't I shut up?

Sziasztok!

Rendkívül sajnáljuk, hogy később tettük fel a fejezetet, mint ahogy ígérve lett, ám most itt van. A helyesírási és egyéb hibákért nem vállalok felelősséget, mivel hét órát utaztam, mielőtt nekiálltam javítani - nem, nem vagyok fáradt.
Köszönjük a sok kommentet, jó olvasást!

Doraa voltam, Sanyinak meg nincs mondanivalója.

Louis


- Szeretlek - hallottam sírástól kissé rekedt hangját.
Reméltem, hogy csak rosszul hallok. A feszült csendből tudtam, hogy vár. Vár arra, hogy...
Képtelennek éreztem magam rá.
- Én is - nyögtem ki végül, és akaratlanul vontam magamhoz még szorosabban.
A baj csak az volt, hogy ettől majdnem felnyögtem. A leheletét éreztem a nyakamon. Az illata... Elég!
Kicsit durvábban toltam el magamtól, mint szerettem volna.
- El kéne mennem fürdeni... - magyarázam.
Arcára visszatért a gyönyörű mosoly. Végignéztem rajta.
- Neked pedig meg kéne törölköznöd  - jegyeztem meg. - Csupa víz vagy. Ne nézz rám, ötletem sincs, mitől. Merre jártál drágám? - néztem rá rosszallóan, mire felnevetett.
Én pedig erős késztetés éreztem arra, hogy egyszerűen rámásszak.

Néhány perccel később már a zuhany alatt álltam, és kitartóan folyattam magamra a hideg vizet. Fejemben Liam szavai jártak. Figyelem és ajándékok...
Így is túlságosan figyelmes vagyok vele szemben. Mindemellett tisztában van vele, hogy nekem ő a legfontosabb...
Dehogy tudja... - szólalt meg egy hang a fejemben. Igaza volt.
Ajándékok. Térdeljek elé egy csokor vörös rózsával és egy doboz bon-bonnal? Vagy adjak neki szerenádot  az ablaka alatt állva?
Erőltetetten nevettem fel. Még csak belegondolni is őrültségnek tűnt. Illetve majd pont ettől szeret belém, persze. A baj csak az volt, hogy nem volt jobb ötletem.

Az ágyamban feküdtem, és a telefonomat nyomkodtam éppen, amikor kopogás nélkül nyílt az ajtó. Harry...
- Mizujs? - ült az ágyam szélére, én pedig nem bírtam visszafogni a boldogságom külső jeleit, amit minden alkalommal éreztem, mikor a közelemben van.
- Minden oké - vigyorogtam. - A rajongók be vannak zsongva...
- Mitől is? - nézett rám kérdőn.
Törökülésbe húzta a lábait, és szerencsémre már fel volt öltözve.
- Hát, mert szakítottam Eleanorral...
- Tényleg ennyire nem hat meg? - vonta össze szemöldökeit.
- Nem - ráztam meg a fejem. - De fáradt vagyok...
- Oké, oké, rendben, értem, megyek... - hadarta.
- Ha szeretnél, maradhatsz is...
Miért nem tudom befogni néha azt a hatalmas számat?



Harry


- Ha szeretnél, maradhatsz is... - hallottam a hangját, mikor már épp hátat fordítottam volna neki.
- Szeretnék - vigyoromra hasonló zavart grimasz volt a válasz.
Megforgatta a szemeit, és suttogott valamit.
- Tessék? - értetlenkedtem.
. Semmi, semmi... - mosolya erőltetett volt. - Mellettem alszol, vagy... - nézett a mögöttem lévő ágyra.
- Melletted... - válaszom inkább kérdésnek tűnt.
Elmélyült gondolataiban, a falat nézte, tekintete üveges volt.
- Zavarlak? Alhatok a másik ágyon is... Vagy visszamehetek a szobámba - ajánlottam.
- Nem, nem, dehogy. Azt akarom, hogy mellettem aludj.
Egyik kezét az enyémre helyezte, mosolygott.
- Én éhes vagyok, lemegyek a konyhába. Nem kérsz valamit?
Kezem az ölembe tettem, amire furcsán reagált. Bár sötétben alig láttam, a telefonja fénye bevilágította a köztünk lévő teret. Nyelt egyet, szemével követte mozgásom. A fejét megrázta, majd megigazította a haját.
- Szóval... Lou, figyelsz te rám? - húztam fel a szemöldököm.
Megint csak motyogott valamit. Megfogtam a csuklóját, és megszorítottam.
- Föld hívja Louis Tomlinsont. Louis, jelentkezz! - viccelődtem.
- Ömm, bocsi... Igen, persze, éhezem - nyalta meg a száját. - Hozhatnál két szendvicset, sok sajttal, és ha találsz, répát is tehetnél rá.
- Jó - nevettem, és ingattam a fejem. - Egy perc, és itt vagyok. Ne menj sehova!
- Itt leszek - biztosított.

A lépcsőn leszaladva egy dalt dúdolgattam. Összedobtam pár szendvicset, de nagyon sokat bénáztam, ezért negyed órámba is tellett, míg elkészültek. Répát kerestem, de nem találtam. Rátettem az ételt az első tányérra, ami a kezem ügyébe került. Már készültem volna felmenni, amikor eszembe jutott, hogy innivaló is kellene.
Kinyitottam a hűtőszekrényt, majd töltöttem két pohár üdítőt, azután elindultam vissza a szobatársamhoz.
Az ajtó elé érve benyitottam, ám Louis nem volt sehol. Leültem az ágyra, letettem mellém a - nagyon késői - vacsoránkat.
A fürdőszoba ajtó kinyílt, Lou kilépett rajta, ásított egyet, majd engem meglátva meglepődött.
- Répa nem volt, de jó sok sajtot raktam rá - mutattam a tányérra.
- Ó, hát kár... - arcán megjátszott szomorúság ült, azt hiszem.
- Hoztam fel innivalót is.
Leült velem szemben.

Míg ettünk, nem igazán kommunikáltunk, leszámítva, hogy ujjaimmal megtaláltam kézfejét, és kis köröket írtam le rajta. Nevetés közben majdnem megfulladt a kajától... és én is.
Miután végeztünk, letettünk a poharakat és a tányért, aztán fojtattam a csikizést az egész karját birtokba véve. Gonoszan nézett rám - legalábbis próbált, amire én kacéran rámosolyogtam.
Szorosan mellettem ült, egyenesen előre bámult, de néha rám nézett a szeme sarkából. Olyankor elvigyorodott. Láttam, ahogy a keze közelít az enyémhez, azután hirtelen megfogta azt, és maga felé rántott.
Az ölében feküdve nevetésben törtem ki. Fölém hajolt...
- Figyelj, Lou, aludnunk kellene - törtem meg a kínos csendet.
Bólintott, majd finoman arrébb lökött, és kikászálódott alólam.


Louis



Mikor mögöttem feküdt, halál komolyan gondolkodtam azon, hogy egyszerűen felpattanok, és futásnak eredek. A baj csak az volt, hogy nem akartam. Vele akartam lenni.
- Jó éjt - hallottam hátam mögül, miután felsóhajtott.
Várt még pár pillanatot, majd beletörődően az oldalára fordult, nekem háttal. Ez így nem jó. Felé fordultam, és a hátához szigorúan nem hozzá simulva átvetettem karomat a derekán.
Mosolyogva szusszant egyet, majd addig mocorgott, amíg a köztünk lévő távolság meg nem szűnt.
- Jó éjt - suttogta, én pedig tudtam, hogy az már biztos nem lesz.

Másnap szerencsére én keltem előbb, így volt időm a fürdőszobában rendbe szedni magamat. Most már biztos voltam abban, hogy nem csak a képzeletem, hanem a tudatalattim is határozottan ellenem van.
Visszaérve egy még mindig édesen alvó Harry-t találtam. Mellé ülve túrtam szanaszét álló göndör hajába. Morgással jelezte ébredését, ám én még ekkor sem hagytam abba a tincseivel való játszadozást.
- Lou...
- Neked is szép jó reggelt! - vigyorogtam.
- Hagyj aludni... - nyögte álmosan, majd elfordult, és a fejére rántotta a takaróm.
- Oké - rántottam meg vállam, majd kifelé indultam a szobámból.
Alig bírtam ki nevetés nélkül.
- Hogy mi? Ezt jól hallottam? Tényleg hagysz aludni? - kapta felém a fejét, és könyökölt fel hirtelen. Még soha sem volt egy olyan reggel, amikor nem keltettem fel szép, és sajátos módszerekkel, amint én ébren voltam.
- Na látod, már nem is tűnsz fáradtnak... Kár, mert egy vödör vízért indultam, de sajnos azt így megúsztad... - fordultam vissza vigyorogva felé.
Hitetlenkedve pillantott rám.
- Most menekülj, Louis Tomlinson - szaladt felém, én meg előle.
Bár ötletem sem volt, mit tenne, ha utolérne, és szerintem neki sem, azért nem akartam kockáztatni. Háromszor rohantunk körbe a ház körül, amikor már egyikünk sem bírta tovább. Kezdünk ellustulni. Fél éve még öt kört is megerőltetés nélkül futottunk le.
- Elég... - álltam meg térdeimre támaszkodva, lihegve.
- Oké rendben...
Lassan lépkedett felém, ártatlan képpel, és amikor megragadta a csuklóm, már esélyem sem volt újra megszökni előle, mint fogócskázásunk alatt számtalanszor.



Harry


Mikor odaértem hozzá, elkaptam a csuklóját, és magamhoz húztam. Kezemet végigcsúsztattam az oldalán. Döbbent arcát látva majdnem elnevettem magam, ami nem segített, mert igyekeztem komoly maradni. Arcommal közelítettem az övéhez, közben kezemmel elértem a fenekéhez...
Rácsaptam, majd futásnak eredtem.
- Gyerünk, Lou! - kiáltottam hátra, de amikor megfordultam, észrevettem, hogy nem követ.
 Megálltam. Ő csak nézett maga elé, mint akinek fogalma sincs, mi történik.
- Mi a baj? - kérdeztem, miközben közelítettem felé.
- Semmi - rázta meg a fejét.
- Biztos?
- Teljesen - mosolygott.
Belekaroltam, és elsétáltunk a bejáratig. A nappaliban a fiúk fogadtak minket. Liam kávét főzött, Niall és Zayn pedig kómásan ült a kanapén betakarózva, valami idióta sorozatot bámulva.
- Merre jártatok? - kérdezősködött Liam.
- Csak futottunk egyet - válaszolt Louis, mielőtt én megtehettem volna.
Bólogatva helyeseltem.
- Az jó... Paul hívott - mondta Zayn.
- Ja, felkeltve az egész házat - szólt közbe Niall, majd ásított.
- Mit akart? - érdeklődött Lou, megint megelőzve engem.
- Azt mondta, készüljünk, délután egy interjút, este pedig egy kisebb koncertet adunk. Háromra kell ott lennünk, gyorsan lerendezzük az újságírókat, és utána próbálnunk kell - felelt a szőke.
- Remek - forgattam a szemeimet.
Louis is ilyen véleménnyel volt, de ő inkább csendben maradt, elment a szobájába. Utána indultam, mivel a telefonomat ott hagytam az éjjel, és twitterezni akartam.
Előbb ért fel, én pedig egy zárt ajtóval találtam szemben magam. Bekopogtam, majd hallottam, ahogy hangosan sóhajt egyet a túloldalról.
- Mit akarsz? - nyitott ajtót közömbösen, majdhogynem szúrós tekintettel.
- A telefonom... Itt hagytam... az éjjeli szekrényen - hadováltam szétszórtan.
- Gyere!
Beléptem, és az ágy felé tartottam. Louis bezárta mögöttem az ajtót, és utánam indult.